SZov

Életem tizenhetedik telén anyám úgy döntött, hogy depressziós vagyok, feltehetőleg azért, mert ritkán mentem ki a házból, sok időt töltöttem ágyban, ugyanazt a könyvet olvastam újra és újra, ritkán ettem, és bőséges szabadidőm nem csekély részét annak szenteltem, hogy a halálról gondolkozzak. Az összes létező brosúra, weboldal meg hasonló a rák mellékhatásai közé sorolja a depressziót. Pedig a depresszió nem a rák mellékhatása. A depresszió a haldoklás mellékhatása. (A rák is a haldoklás mellékhatása. Úgyszólván minden az.) A mama azonban úgy gondolta, hogy kezelésre van szükségem, tehát elvitt dr. Jim családorvoshoz, aki egyetértett vele abban, hogy mondhatni úszom a bénító és teljesen szabályszerű depresszióban, ezért módosítani kellene a gyógyszerezésemet, továbbá hetente egyszer el kellene mennem támaszcsoporti ülésre. Ez a támaszcsoport váltakozó szereposztásban vonultatta fel a daganatos egészségromlás különböző szakaszait. Hogy miért váltakoztak a szereplők? Mert ez is a haldoklás mellékhatása. A támaszcsoport persze halálosan nyomasztott. Szerdánként találkoztunk egy kőfalú, kereszt alaprajzú episzkopális templom alagsorában. Leültünk körben a kereszt közepén, ahol a két gerenda találkozott volna, ahol Jézus szíve lehetett volna. Ezt azért figyeltem meg, mert Patrick, a támaszcsoport vezetője és az egyetlen tizennyolcnál idősebb személy a helyiségben, minden nyomoronc találkozón előhozta Jézus szívét, és hogy mi, a rák ifjú túlélői, pontosan Krisztus legszentebb szívében ülünk, meg minden. Mármost ez így ment Isten szívében: hatunk-hetünk-tízünk besétált/bekerekezett oda, legelt a süti és a limonádé silány választékából, azután leültünk a bizalom körébe, és ezredszer is meghallgattuk Patrick lehangolóan sivár élettörténetét, hogy hogyan támadta meg a rák a golyóit, és már azt hitte, meg kell halnia, de nem halt meg, felnőtt, és itt ül egy templom alagsorában, Amerika 137. legszebb városában, elvált családi állapotban, videojáték-függőként, jobbára barátok nélkül, szerény jövedelmét rákos múltjának piacosításából felkerekítve cammog a diploma felé, amely nem fog javítani szakmai kilátásain, velünk együtt várva Damoklész szabadító kardját, amely elől, lám, milyen sok éve már, hogy elmenekült, mert a rák elvitte mindkét mogyoróját, de meghagyta neki azt, amit csak a legkegyesebb lélek nevezne életnek. ÉS TE IS LEHETSZ ILYEN SZERENCSÉS! Ezután bemutatkoztunk. Név. Kor, Kórisme. Hogy vagyunk ma. Hazel vagyok, mondom majd, ha rám kerül a sor. Tizenhat éves. Pajzsmiriggyel indult, de mostanra berendezkedett egy impozáns kolónia a tüdőmben. És teljesen oké vagyok. Amikor körbeültünk, Patrick mindig megkérdezte, nem akar-e osztozni valaki. És ilyenkor elkezdődött a támogató csoportrejsz: mindenki elmesélte, hogyan harcolt, küzdött, győzött, zsugorodott, szkennelt. Azt meg kell adnom Patricknek, hogy hagy beszélni bennünket a haldoklásról is. De a többség nem haldoklott. A többség meg fogja érni a felnőttkort, mint Patrick. (Ez azt jelenti, hogy meglehetős versenyszellem tapasztalható, mindenki le akarja győzni nemcsak a rákot, de a többieket is a szobában. Tudom, hogy ez eszelősség, de ha azt halljuk, hogy, teszem azt, húsz százalék esélyünk van még öt évre, bekattan a matek, és kikalkuláljuk, hogy ez egy az öthöz... tehát körülnézünk, és azt gondoljuk, amit bármelyik egészséges gondolna: ezek közül legalább négy stricit túlélek.) A támaszcsoport egyetlen mentsége ez az Isaac nevű srác volt, egy hosszú képű, csontos fiú, aki az egyik szemére fésülte sima, szőke haját. Pont a szemével volt a baj. Ugyanis fantasztikusan hihetetlen szemrákja volt. Az egyik szemét kivágták még gyerekkorában, most pedig azt a fajta vastag szemüveget hordta, ami természetellenesen felnagyította a szemét (a valódit és az üveget), mintha az egész feje ebből a mereven bámuló műszemből és az igazi szemből állna. Mint azt kikövetkeztettem a ritka alkalmakból, amikor Isaac osztozott a csoporttal, egy visszaesés halálos veszélybe sodorta a megmaradt szemét. Isaac és én szinte kizárólag sóhajtásokkal kommunikáltunk. Valahányszor valaki a rákellenes diétáról értekezett, vagy porított cápauszonyt, vagy mit tudom én, micsodát szippantott, Isaac rám pillantott, és egy icipicit sóhajtott. Válaszul én egy hangyányit megráztam a fejem, és kilélegeztem.